Papa és én

Ülünk a nappaliban a kanapén. Papa kezében magyarkártya, gondosan megkeveri, majd oszt. Hozzáértően szemlélem a nekem jutott öt lapot. Cseréljünk? – kérdezi a Papa. Cseréljünk! – vágom rá. Persze mindig hozzám kerülnek a nyerő lapok, alig várom a következő fordulót…

Így telt sok délután gyerekkoromban, miközben a konyhából a frissen sütött sütemény illata kúszott be hozzánk. Máskor kuckót építettünk a kicsiny második emeleti erkélyen, és oda bebújva beszélgettünk… Számtalan csodás emlék.

A minap a családi fotóalbumokat nézegettem, amikor kezembe került egy kép: a harmadik születésnapomat ünnepeljük. Papa arcán örök mosoly, osztozik velem a gyertyafújás semmihez sem fogható örömében. És a tekintete… Benne a határtalan szeretete felém, ami most is könnyeket csal a szemembe. Papával pajtások voltunk. Nagyon jó pajtások.

Nagyapám kamaszként megjárta az orosz hadifogságot. Gyakran mesélt az ott átéltekről. Kisgyerekként nem igazán értettem, miért mondja el újra és újra a jól ismert történeteket. Ma már tudom, és azt kívánom, bárcsak még egyszer mesélne… Ott írt naplóját máig őrizzük, talán egyszer születik belőle egy novella, vagy valami hasonló…

Ma már azt is értem, miért vette olyan könnyen az életet. Tizenhat évesen megtanulta, mi a nélkülözés, mi a félelem. Feltehetően akkor döntötte el, hogy ha egyszer kiszabadul, akkor bizony jól fogja magát érezni. És így is tett! Ő volt mindenki mosolygó Nándi bácsija. Aki ismerte, szerette, mindegy, hogy épp a vasútnál dolgozott vagy autóbuszvezetőként. Áradt belőle a mélyről jövő derű és könnyedség.

Nagyon szeretett jókat enni, főleg pörköltet, nokedlivel. Bármikor, bármennyit. Amikor pedig pihenni volt kedve, szunyókált kicsit. És ha épp egy kis házi fröccsöt kívánt, hát töltött a saját borából, a régi szódásüveg mindig készenlétben állt a konyhapulton. Soha nem hallottam bosszankodni… És mindig csalt kicsit a korával. Azt mondta, nagyon sokáig fog élni.

Azt hiszem, ez az igaz carpe diem életfelfogás.

Imádott barkácsolni, emlékszem a kis satura a garázsban, ahol a sokat megélt piros Volkswagen bogár is parkolt. Dudu, ahogy a családban hívtuk. Mellette pedig néhány kerékpár, amelyeken mindig akadt javítanivaló. Papa rengeteget biciklizett, ez volt a védjegye. Kitekert a telekre, vagy épp fel hozzánk a hegyre. Csak hogy beköszönjön: megkopogtatta az ablakot, adott egy kézcsókot, és már el is tűnt a házak között..

Egyik este, emlékszem már sötét volt odakint, egy kicsiny csomaggal jelent meg nálunk az előszobában. Letette a földre a barna kis szőrcsomót. Mindig szerettem volna egy kiskutyát, de mivel panelben laktunk, így ez nem jöhetett szóba. De Papa mégis teljesítette a nagy kívánságom. Nem is tudom, hogy a kiskutya vagy én voltam-e jobban megilletődve, ahogy egymásra csodálkoztunk. És a meglepetésnek itt még nem is volt vége, de csak másnap derült ki, hogy nem egy, hanem két kiskutya költözött be az emlegetett garázsba, ahol Nagypapám a délutánokat töltötte. El sem akartam hinni! Aztán a két csöppségből végül csak egy maradt nálunk, Papa és Picúr elválaszthatatlanok lettek. Bárhova is kerekezett Nagyapa, a fekete négylábúnak fix helye volt a bicajon.

Felnőttként értettem meg azt, ami gyerekként furcsa volt. Hogy miért is nem lelkesedett karácsonykor vagy a születésnapján a szépen becsomagolt ajándékokért. Mert Ő sokkal többre értékelte az élet csodás pillanatait, mint bármilyen tárgyat.

Ilyen hihetetlen esemény volt számára, amikor elkezdték újjáépiteni az Esztergomot Szlovákiával összekötő Mária Valéria hidat. Ő még emlékezett a hídra, mielőtt lebombázták. Bár nekem nem voltak ilyen emlékeim, mégis felemelő volt látni, ahogy az új elemeket a helyükre emelték. Papa minden nap elbiciklizett a hídhoz, figyelte az építkezést. Várta, hogy elkészüljön, hogy újra átsétálhasson rajta a másik oldalra. De az élet közbeszólt. A második agyvérzéssel vitte kórházba a mentő, mi pedig nagyon bíztunk benne, hogy felépül, ahogy az első alkalommal is. Sajnos nem így lett. Emlékszem a napra, amikor jó híreket kaptunk az intenzív osztályról. Aztán éjszaka találkoztunk álmomban. Soha nem fogom elfelejteni azt az álmot: megkérdezte, elmehet-e. És én igennel feleltem. Másnap megtudtam, hogy akkor, hajnalban az én Nagypapám örökre elköszönt. Helyette már én sétáltam át a hídon, és köszöntem meg a Jóistennek, hogy ez megadatott, ahogy azt Ő tette volna.

A mai napig hiányzik. Jó lenne megint snapszerozni, és hallani a kopogást az ablakon…

Papa, nagyon köszönöm a sok szép pillanatot, és azt a életszeretetet, amelyből remélhetőleg én is magamba szívtam valamennyit. Ahogy Te is, úgy én is bármikor el tudok szundítani egy fél órácskára. Remélem odafönt is gyakran rakod a lapokat, és pont úgy mosolyogsz, mint itt. Egyszer majd újra fogunk kártyázni, és akkor megint cserélünk lapot, ugye?