Te normális életet élsz?

A minap fültanúja voltam egy párbeszédnek két nő között. A családos épp kérdőre vonta szingli barátnőjét: Nem félsz, hogy megbánod, hogy nem élsz normális életet? Az egyedülálló magától értetődő egyszerűséggel válaszolta: Nem. Élvezem az életem, úgy, ahogy van.

De mi a normális? Ki mondja meg, hogy hogyan kell normálisan élni?

A házasság a normális, gyerekekkel, nagy házzal, kutyával? Vagy egy hosszú párkapcsolat, ahol már csak megszokásból élnek egymás mellett a felek? Esetleg az a normális, ha egyik szerelemből a másikba esik az ember? Netán az, ha szingliként évekig magányosan él, és várja az igazit? Vagy folyamatosan ismerkedik, több éven át, hátha? Ne adj’ Isten az a normális, ha épp a szabadság a legfontosabb értéke, de mellette elfér egy laza románc?

Mégis melyik a normális? Ki szerint?

Számomra furcsa ez a szó. A fizikai, szellemi egészségre vonatkoztatott jelentését értem. De a leggyakrabban nem ebben az értelemben használják. Pedig szerintem nincs más egyetemes tartalma. Amit még magában hordoz, az éppen annyira szubjektív, mint az, hogy mit találok szépnek vagy finomnak. Én ezt, a másik meg valami teljesen mást. Így vagyok a normálissal is.

Forrás: printerest.com

Van egy kép a fejemben arról, hogy számomra mi a normális. Egyesek megdöbbennének az én normális világomtól, mások nem értenék, míg biztos akadnának olyanok is, akik nevetnének, vagy csak legyintenének, és lennének néhányan, akik ugyanígy látnák. Mindenkinek máshol vannak a határok, mások az igények, vágyak, érzések… Ahány ház, annyi szokás.

Mindannyiunknak megvan a maga sztorija. Mi írjuk, a saját szabályaink szerint. Vagyis mindegyik történet normális a maga szemszögéből. A fenti kérdéssel szemben úgy gondolom, sokkal inkább van létjogosultsága egy másik nézőpontnak: Nem félsz, hogy megbánod, hogy nem éled a számodra legboldogabb életet?