Piroscipőben - Szingli-bullshit

Nyitólap • Blog • Szingli-bullshit

Szingli-bullshit

2017-11-03 21:35

Olvastam a minap egy cikket arról, hogy mennyire nagyon jó, ha az ember egyedül van, mert nem tartozik senkinek elszámolással, és egy, vagy sok pohár bort is akkor iszik meg, amikor akar. Gondolom az író pár hónapja űzheti ezt az életformát…

Az idézett ténymegállapításoktól még mindig a homlokomra van akadva a szemöldököm. Szerintem ugyanis a valóság kissé más. Mondjuk én nem is pár hónapig voltam szingli, hanem évekig. Na persze nem szó szerint egyedül telt el ennyi idő, hisz sok minden velejárója ennek az életstílusnak. Van online társkeresés, fejfogós randik, meg „nem hiszem el, hogy ez is velem történt” sztorik, ja és a barátság extrákkal viszonyok… És ott vannak barátnős programok, az edzés, a csinos ruhák, a magas sarkú cipők, és bizony ott van annak az érzésnek a folyamatos bizonygatása is, hogy én is jó nő vagyok, értékes, kedves, még ha ezt nem is mondja nekem senki, vagy csak alkalomadtán, a pillanat hevében…

Tényleg van pár hónap, sőt még talán egy-két év is, amíg az ember lánya újra és újra képes meglátni az egyedüllét szépségét, a szabadságot, a lehetőséget. Amikor magába fekteti az energiát, megismeri a céljait, és jó esetben el is kezdi megvalósítani azokat. Magáért tesz dolgokat, maga miatt akar csinos lenni, és még az egyedül utazást is évezi. Megkockáztatom, erre valóban mindenkinek szüksége lenne, hisz talpraesetté tesz, ha egyedül kell meghozni nagy döntéseket és megoldani a legapróbb hétköznapi helyzeteket, legyen szó egy biztosíték-cseréről, egy csőtörésről, vagy a nagybevásárlás után a szatyrok hazacipeléséről.  Egy önismereti út ez, amely ha csak egy ideig tart, bizonyosan hasznos. Hozzáad az ember személyiségéhez. De ez a történet itt többnyire nem áll meg.

egyedül

Van az egésznek egy folyamata. A körülöttem lévő csodás nőkön is ezt látom: a leggyakrabban (hangsúlyozom, a leggyakrabban, vagyis nem mindig) nem egy tudatos elhatározás mentén lesz valaki szingli. Nekem sem fordult meg a fejemben. Biztosan vannak kivételek, de szerintem a való életben mégis azokból a nőkből van több, akik örömmel élnének párban, de vagy egyáltalán nem érkezik senki az életükbe, vagy aki érkezik, és akivel igenis megpróbálják, rendkívül méltatlan végkifejletet hoz magával. Aztán az ember lánya egy idő után belenyugszik, és úgy van vele, hogy akkor legyen így, és megpróbálja ebből kihozni a legtöbbet. Ha mondjuk az önmeggyőzés igazán jól sikerül, akár arra is juthat a hölgy, hogy ez lesz most neki a legjobb, nem is vágyik másra. És ennek megfelelően rendezi be az életét, a mindennapokat, a hétvégéket.

Mindez egy idegig remekül megy, van sok öröm az aktív társasági életben, a jóízű vacsorákban, a fancy koktélokban, az egyre nagyobb és nagyobb súlyok alatt formálódó popsiban. Sőt egy olyan pont is eljöhet, amikor a nő igazán jól érzi magát a bőrében, büszke lesz arra, amit, és ahogy csinál. Talán még sugárzik is egy kicsit. Persze a hódításra is szüksége van, az érzésre, hogy egy erős férfikéz öleli át, és van odáig érte.  De mivel tudja, hogy komolyabbra úgysem számíthat, így pontosan olyan viszonyok jutnak neki, amelyeket aztán nem tenne ki az ablakba.

Aztán szépen lassan elfogy a lendület, az öntudat. Már nem izgalmasak a jól öltözött, széles mosolyú péntek esték. Már nem ad pluszt a hétvégi munka. És már csak pár másodperces instant boldogság egy új cipő. Ilyenkor is próbálkozik persze az ember lánya, én például elkezdtem keményebben edzeni, egészségesebben enni, meg többet utazni, hogy legalább napokra-hetekre elmenekülhessek ebből a furcsán kiszámítható, reggeltől estig betáblázott rutinból. Mert ugye bármi is történik napközben, ahogy egy barátnőm találóan megfogalmazta, at the end of the day, azaz a nap végén marad a magány.

Amikor ez az érzés állandósul, akkor lesz az egész baromi nehéz. Gondolom, most akad, aki felhorkan: de hát akkor lejjebb kell adni az elvárásokból, meg nem a hibát keresni a férfinépben. Ennek is igazat kell adnom, de a helyzet bizony ennél összetettebb. Sokszor hallottam, tapasztaltam, hogy a férfiak félnek a határozott nőktől, főleg ha még céljuk is van, és kitartásuk. Ha mindehhez még fel is tudnak öltözni, esetleg még formás test is lapul a ruha alatt, na az a vég. Az bizony nem kell. Nem kell, mert amellett férfinak kell lenni, nem elég a kanapén tévékapcsolóval fetrengni. Félreértés ne essék, én itt a nagybetűs férfi személyiségről beszélek, nem kocsi kulcsról vagy budai villáról! Pedig a hölgyek (az általam ismertek biztosan) próbálkoznak, sok-sok esélyt is adnak, aztán meg olyan helyzetekbe kerülnek, hogy még mélyebbről kell összelapátolniuk az amúgy is megcsappant önbizalmukat. De azért megpróbálnak mosolyogni, mert azt mondják, a férfiak gyakrabban szeretnek bele egy mosolyba, mint egy remekül felépített karrierbe.

Majd eljön az az időszak, amikor az ember lánya már nem mosolyog. Már nem tud, meg nem is akarja azt mutatni, hogy boldog. Nem az. Látszólag ugyan minden a helyén van, valójában meg nagyon nincs. Tovatűnik az erő, a magabiztosság. És sajnos eddigre már a hit is, hogy még megtörténhet, hogy jöhet, az a férfi, aki mindent felülír. Én ekkor terveztem, hogy világgá megyek, és magam mögött hagyom ezt a nem tetsző valóságot. Akkor már nagyon szomorú és csalódott voltam…

A jó hír viszont, hogy mégis megtörténhet. Akkor, amikor a legkevésbé sem vagyunk jó formában. Amikor legkevésbé sem sugárzik az arcunk, és talán már az edzőteremben sem tudjuk mindig legyőzni önmagunkat.  És akkor a helyére kerül minden. Bár ekkor tűnik a leghosszabbnak az a 8 magányos év. Nem tudom, hogy csináltam… De már vége, és ennyi a lényeg.

Címkék:




       


Grafika: ZuzuDesign