Eltelt egy év…

Vannak mérföldkövek, amikor szokás visszatekinteni. Bennem általában akkor merül fel ez a kérdés, amikor Hágába utazva a vonat ablakából kémlelem a zöldebbnél zöldebb legelőket. Most ugyan épp nem utazom, viszont itt egy újabb december. Egy újabb születésnap.

Szinte akaratlanul indul el a visszaemlékezés fonala… Tavaly ilyenkor nem dolgoztam, legalábbis a szó hagyományos értelmében nem töltöttem időt egy irodában. Ki akartam próbálni, milyen a magam ura felállás, amikor tényleg azzal foglalkozom, amivel igazán szeretek. Bevallhatom: nem volt könnyű. Naponta akár tíz órát is eltöltöttem a gép előtt, írtam, kapcsolatokat építettem, és babusgattam az akkor még csak gyerekcipőben botladozó weboldalt. A legnagyobb felismerése azoknak a hónapoknak: nincs szabadnap. Menni kell, és csinálni. Ötletelni, keresni a lehetőségeket, nyitottnak lenni… Meg türelmesnek. Na talán ez a legnehezebb. Várni, hogy történjenek a dolgok. Hogy pont az történjen, ami kell a következő lépéshez…

És nem történt. Hiába írtam akkor már három éve, ingyen, hiába kaptam pozitív visszajelzéseket, hiába kerestem az új utakat. Csalódott és szomorú voltam. Ez talán a születésnapomon tetőzött. A mérhetetlenül sok támogatás mellett kaptam a szüleimtől egy képeslapot. Ez állt rajta: “Kívánom, hogy találd meg a lehetőségeket, a csodákat…és a sikert, melyre mindig vágyakoztál! Nézz szembe a jövővel bátorsággal és lelkesedéssel!” Itt eltört a mécses. Mert bár kérdés nélkül tudtam, hogy írni akarok, de úgy tűnt, egy mozaikdarab hiányzik, és ötletem sem volt, hol keressem…

Persze azért kezdett megtörni a jég… Megkaptam az első felkérést a Stahl Magazinba, és egy pr-cikkre. És bár nagyon örültem ezeknek a lehetőségeknek, mégis kevésnek éreztem. De jókor jöttek, továbblendítettek, és hitet is adtak, hogy sikerülhet. A hit, az önmagunkba vetett, azt hiszem, kulcsfontosságú. Persze nem törhetetlen, mert előfordul, hogy újra kell építeni, de ma már úgy gondolom, nagyon is érdemes.

Januárban újabb megkeresés érkezett egy interjúra, majd elkezdtem sajtóközleményekkel foglalkozni, és írni egy szakmai blogot… Akkor nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. Februárban már az oldal is majdnem teljes gőzzel üzemelt, aztán a hatórás munkát is megkaptam, ahogy szerettem volna. Merthogy az írás mellett még egy dologban biztos voltam: hogy nem akarok nyolc-tíz órát elpazarolni fénymásolgatással, e-mailezéssel, irodai játszmákkal. Bár voltak olyanok az ismerőseim között, akik szkeptikusan fogadták az ötletet, de a legtöbben értették a motivációt. Az igazat megvallva, nem is küldözgettem olyan lendülettel az önéletrajzomat, ahogy az ilyenkor szokás. Inkább vártam. És megjelent egy hirdetés, jött egy interjú, és két hét múlva már ott dolgoztam. (Azt tényleg csak zárójelben, hogy szinte napra pontosan fél évet töltöttem el itthon, ami a kívánságom volt a korábbi taposómalom után…)

Azóta sok hónap eltelt. December van, és a születésnapom. Egy éve írok már a Stahlba, működik az oldalam, a facebookom, az első Piroscipős eseményen is túl vagyunk. Azt hiszem, én ennél többet nem kívánhatok erre a napra. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez még csak az út eleje, sok munka, kihívás, nehézség vár rám, de vállalom. Mert a csodák olykor megtörténnek…

Köszönöm Édesanyámnak és a Barátaimnak, hogy hisznek bennem, támogatnak, ötleteket adnak és mindig megnevettetnek! A csoda Veletek együtt az igazi! Kívánom, hogy a Ti következő születésnapotok is olyan boldog legyen, mint most az enyém.